RövidenÉlénk emlék még, amikor a 2010-ben hatalomra került Fidesz-kormány úgy döntött, einstandolja a magánnyugdíjpénztári befizetéseket. Lehetett szépíteni, magyarázni, hogy belemegy az államkasszába, meg hogy majd mindenki nyilvántarthatja az ő részét. Egyedi nyilvántartás azóta sem lett, azt pedig, ha valakinek van pénze, amire más kérés és engedély nélkül ráteszi a kezét, a világ minden táján lopásnak nevezik (azok, akiknek kettőnél több agysejtjük van). Nálunk viszont „nincs itt semmi látnivaló”-nak.
Azóta eltelt egy évtized, láttunk sok csudát. Vodafone-felvásárlást, százmilliárdokat elemésztő, észak-koreai mélységekbe süllyedt közmédiát, százmilliárdból fröcsögő kormánypropagandát, átgondolatlan, populista szavazatszerzésre szánt pénztömegek szétszórását (lásd nagycsaládos autótámogatás, melyből luxusautókat lehetett venni). Láttunk nyugdíjprémiumot, aminek örülhettek Feri bátyámék, visszavezetett 13. havi nyugdíjat, a tavalyi választás előtt pedig játszi könnyedséggel a gyerekeseknek visszaosztott éves SZJA-t, ami sok családnál másfél milliós ajándékpénzt jelentett az áprilisi voksolás előtt.
„Sosem szabad fullba nyomni a kretént” – hangzik el Robert Downey Jr. örök érvényű tanítása a Trópusi Viharban. Kormányunk mégis fullba nyomta. Az EU-s pénz, meg mint Oscar bácsi, nem jött. A hét bő után a hét szűk esztendő a jelek szerint viszont ideért.
Zakatolhatnak is a kerekek, hogy mit és kitől lehet még elvenni.
A katát tavaly nyáron kicsinálták, az árak az egekben, mindenki küzd, mint malac a jégen, de valamibe azért csak bele kellene lógatni állam bácsi szippantós kocsijának bogárlepte végét. De mibe? Mi van még, ahonnan egy jogi böffentéssel megindokolva pénzt lehet elvenni, mert kell?
A babaváró hitelt vegyék vissza? A szabadon felhasználható hitelt, ami sokaknál a felvételt követően azonnal elpárolgott, belelocsolták lakásfelújításba vagy elköltötték kocsira, netalán megörültek, hogy életükben először látnak ennyi pénzt, és egy kicsit el is találták szórni?
Szedjék vissza a nép közé szórt SZJA-visszatérítést, amit anyagi, szociális helyzetre tekintet nélkül osztottak a választást megelőzően, éppen csak eggyel elegánsabban mint Erdogan? Ami már szintén csak emlék, lett belőle nyaralás („a magyar ember évente látni akarja a tengert, különben börtönben érzi magát”, ugyebár), légkondi, esetleg kombikazán, háztetőcsere, netalántán 20 éves Audi.
Hajoljanak le a tizenharmadik havi nyugdíjért, megsebezve a szavazóbázis több százezer fős szent tehenét? Ne emeljenek évente kétszer nyugdíjat, miközben sok munkahely magasról tesz arra, hogy a kollégák pontosan ugyanannyi pénzért dolgoznak a 24 százalékos infláció mellett, mint egy vagy két éve? Még gondolatkísérletnek sem jó!
Húzzák be a féket a milliárdokat felemésztő, idiótábbnál idiótább kommunikációs kampányokon? Akkor honnan fogja tudni az istenadta nép, hogy kit kell utálni? Hogy kitől kell rettegni, ki akarja elvenni a magyarok munkáját, kinek mit is üzenünk, ki akarja sokat szenvedett hazánkat háborúba sodorni? Kivenni az ökölbe szorult arcú mindennapokból a konstans rettegést és utálkozást? Akkor mi maradna?
A végén még valós problémákról kezdenénk el gondolkozni, beszélni, és nem azt keresnénk a másikban, hogy miért köpjük le, hanem hogy miért ne. Ez pedig nem vezetne jóra.
Mi marad így? Marad azok rétege, akik még az egyre keskenyebb és egyre leszakadóbb középosztályhoz tartozónak látják, vagy akarják látni magukat: próbálnak költeni kultúrára, szórakozásra, szolgáltatásokra, agyalnak, hogy a gyereknek hogyan tudják megengedni a magánoktatást, esetleg külföldi tanulmányokat, netalántán még utaznak is, az olykor két-három állással kőkeményen megkeresett forintjaikat pedig feszes fegyelemmel próbálják fialtatni ebben a kicsit sem barátságos gazdasági környezetben, ahol egyik napról a másikra új adónemet vezethetnek be, vagy éppen törölhetnek el.
Na, ezeknek az alkalomadtán utazgató, kultúrára is költő, urambocsá, vállalkozóként vagy több állásban az életükért, családjukért küzdőknek a pénztárcájában turkálás, az marad.
Spórolt pénzed van a bankban? MILLIÓID vannak, töki? Van pofád megtakarítani, amire csak 15 százalék kamatadó és a havi több ezer forintos számlavezetési díj a vám? Tessék, hadd dobjunk rá még 13 százaléknyi sápot – szociális hozzájárulás, veszélyhelyzet, tudod te azt. Ne pampogjál, ki tudod fizetni, nem mindegy, hogy 15 vagy 28 százalékot buksz? Hát így is nyersz, akkor meg mit sírsz? Ne legyél mohó, másnak ennyi sincs! Ott az állampapír, adjál kölcsön, izé, vegyél egy kicsit! Majd pár év múlva visszakapod! Isten bizony! Adómentes! De ezt majd a bankod is elmondja, mert rákényszerítjük. Na, hát ne álljon már csempén a szád, hát mi van? Sajnálod? Mit sajnálsz? Örülj, hogy – még – ennyi is marad!
Ezt a cikket (habár véleménycikk) név nélkül jelentettük meg, mert szerzője a közszférában dolgozik és tart az esetleges retorziótól.
