Portrésorozat készült a Hableány mentőiről – 39 fotón a baleset hősei és a történeteik

2019. május 29-én este elsüllyedt a Hableány sétahajó, miután összeütközött a Viking Sigyn szállodahajóval a Margit híd közelében. A sétahajón harmincöten utaztak, harminchárom dél-koreai és a kéttagú magyar személyzet. Hét dél-koreait sikerült kimenteni a Dunából, huszonhét áldozatot megtaláltak, egy dél-koreai utast még keresnek a hatóságok.

Balogh Zoltán fotóriporter 39 fotóból álló összeállítást készített a baleset mentőiről, akiket rendhagyó módon, őket megszólaltatva mutat be.

„Szívszorító volt, hogy a nő, akit kimentettünk, nem merte elengedni a matrózunk és barátnője kezét akkor sem, amikor már biztonságban volt a hajón. Mintha az életébe kapaszkodott volna” – mondja a hajó vezetője, aki a baleset közelében hajózott a tragédia idején. A hajózórádióból értesült arról, hogy emberek vannak a vízben. Kollégáival döbbenten látták, hogy sok, mentőgyűrűben úszó ember lebeg a vízen. A manőverezést nehezítette, hogy nagy volt a hajóforgalom a Dunán. Rettenetesen hideg volt a víz, nagyon erős volt a sodrás. Két ember közeledett nagy sebességgel feléjük, megpróbálta megközelíteni őket, de egyiküket, aki félájultan feküdt a mentőgyűrűben nem sikerült elérniük. Őt egy szállodahajó motorcsónakjának legénysége mentette meg. A másik hánykolódót, egy nőt, sikerült kimenteniük. A matrózuk és barátnője emelték ki a vízből, aztán a felszolgáló és egy erős férfi vendég segítségével vitték be a belső térbe. A kapitánynak ez volt élete legdrámaibb mentése, pedig negyven év alatt mentett kutyát, gyermeket, fiatalt, sőt egy 87 éves férfit is, őt csáklyával a víz alól.

„Barbara, a barátnőm, elkapta az egyik felénk sodródó mentőgyűrűben fekvő ember kezét a hajó jobb oldalán, én azonnal futottam a másik irányból, hogy segítsek neki, a másik mentőgyűrűben fekvő ember túl messze volt, nem sikerült elérnünk” – emlékszik vissza a tragédiára. Miután megfogta a bajba került ember kezét, ami nagyon-nagyon csúszott, kérte a felszolgálónő segítségét, hogy biztosítsa, hogy barátnőjével együtt kiemelhessék őt. Lenyújtott lábával sikerült a nő lábát elkapnia, így tudták ketten kiemelni a vízből a hajó külső deckjére. Miután átemelték, a hajó belső terében átöltöztették, pokróccal melegítették, majd átadták a mentőknek. Amíg velük volt, a nő sokkos állapotban szorította a kezüket, és folyton a családját kérdezgette, kereste. Napokkal később tudták meg, hogy az elsodródott ember a mentőgyűrűben a kimentett nő lánya volt, akit egy mentőcsónak fogott ki, így ő is túlélte a balesetet.

Onnan tudta, hogy nagy a baj, amikor meghallotta a kiáltást: „Több ember a vízben!” Épp vacsoráztatták a vendégeket, amikor a kapitány riasztotta a csapatot. Segített matróztársának kihúzni a hajó felé sodródó nőt. Kiemelésekor matróztársa kezét rögzítette, biztosította. Majd, amikor már biztonságba helyezték, levetkőztették a bajba került, reszkető embert, a saját ruhájukba öltöztették, plédekkel, asztalterítőkkel melegítették.

„Nagyon ellenünk dolgozott minden: sötét volt, zuhogott az eső, fújt a szél, nagy volt a sodrás, magas volt a Duna vízállása, a helikoptereket ezért nem is tudtunk bevetni” – mondja az alezredes, aki a mentést irányította a tragédia éjszakáján, másnap kora reggelig. A tűzoltók az első jelzésre elindultak, a Parlamenthez riasztották őket, de nehezítette a mentést, hogy jóval később tudták meg, hogy pontosan mi történt, a kint lévő rendőrökkel pedig – hiába voltak akár csak ötven méterre tőlük – csak a központjukon, a műveletirányításon keresztül tudtak kommunikálni. Az első embereket a Lánchíd közelében húzták ki a vízből. A sajátjaikon kívül használták a rendőrség és a honvédség összes mentőcsónakját, valamint a különböző hajótársaságok éppen arra járó hajóinak csónakjait. Elkezdték a kutatást a folyás irányában, hajókat küldtek ki hőkamerákkal, fényárbócokkal egészen az M0-s déli hídjáig, és a partról is keresték a vízbe esetteket.

„Csak jöttek és jöttek a cipők, ruhák, mentőmellények, mentőgyűrűk, a Hableányról leesett székek a Dunán a déli M0-s hídnál, ezek között kellett megtalálni az áldozatokat” – idézi fel a tragédia éjszakáját a hajóvezető, aki kollégáival hajnalig a vízen volt. A szerencsétlenség helyszínétől Százhalombattáig fésülték át a területet. A baleset utáni hetekben napi tizennégy-tizenhat órán át keresték a halottakat. Ők vitték el azokat, akiket a búvárok felhoztak, illetve a lakossági bejelentés nyomán megtalált holttesteket.

„A tragédia összehozta a mentésben részt vevő szervezetek dolgozóit, összekovácsolta a csapatot” – mondja a törzsőrmester, aki a tragédia éjjelén gumicsónakról emelte ki az áldozatokat a vízből a Kopaszi-gátnál. A következő két hétben kollégáival segített a tűzoltóknak, rendőröknek, katonáknak, a Terrorelhárítási Központ (TEK) munkatársainak, valamint a mentésben részt vevő dél-koreaiaknak.

„Sokan meghaltak és csak kevés emberen lehetett segíteni. Ez volt a legnehezebb ennél a tragédiánál” – mondja a vezető mentőtiszt, aki kárhelyparancsnokként irányította a munkát a baleset után. Bajtársaival este fél tízkor érkeztek a helyszínre. Az első információk még arról szóltak, hogy felborult egy csónak, és három könnyű sérültet mentettek ki a vízből. Később derült ki, milyen nagy a baj. Kollégái több embert is megpróbáltak újraéleszteni, sajnos senkit nem sikerült visszahozni. A túlélők szerencsére csak könnyebben sérültek, a kihűléstől kellett védeni őket, plédbe, lepedőbe, izolációs takaróba, vagy buborékfóliába csavarták őket, miután a vizes ruhájukat levették.

A tragédia éjszakáján a többi mentésben részt vevő szervezettel együttműködve segítette a kutatást és mentést, majd bajtársaival hajnalban elkezdték a búvárbázis kialakítását.

„A találkozó a hozzátartozókkal nagyon megérintett minket, mert láttuk a szenvedésüket, de nem tudtunk rajtuk segíteni” – mondja az őrnagy. Az azonosításhoz szükséges adatfelvétel miatt kellett felkeresniük a balesetben eltűnt emberek rokonait. A munkájuk során rákérdeznek az eltűnt ember azonosításra alkalmas ismérveire, tárgyaira, DNS-mintákat is rögzítenek a családtagoktól, hogy a keresett hozzátartózó DNS-profilját fel lehessen állítani, hogy az egy későbbi azonosításnál felhasználható legyen.

Ő irányította a felderítő merüléseket a hajóbaleset után. „Az elején szikráztak az egók, de a végére összeállt a csapat. Voltak, akik nem vállalták a merülést a rendkívüli vízviszonyok miatt a tragédia másnapján, de mivel mi mentettünk már ilyen körülmények között, úgy gondoltuk megpróbáljuk” – mondja. A harminc éve merülő búvár szerint egy ilyen tragédia után is meg kell találni valamit, amibe kapaszkodni lehet. Számukra ezt az összefogás, a bátorság, a kitartás, a küzdelem, az önfeláldozás és az elengedés jelentette. Egy Hableány méretű hajó mentése eltarthat akár négy-öt hétig is. Büszke arra, hogy tizenkét nap alatt végeztek a munkával.

„Minket is lesújtott a hír, de katonák vagyunk” – mondja a tragédiáról megrendülten a sofőr, aki autóbusszal vitte a mentésben résztvevőket a baleset másnapjától a szigetre. A háttércsapat azonnal összeállt, ők vitték a katonáknak a vizet, az élelmet és a ruhát, és amire még szükségük volt.

A társaság side image képalkotó szonárokkal segítette a tűzszerész és hadihajós ezred munkáját az aknamentesítő hajónak a roncs fölé pozicionálásában. A Hableányról és pozíciójáról pontosabb adatra volt szükség, ezért a norvég anyacég központjából hoztak egy pontosabb kép alkotására alkalmas multibeam szonárt. Ebből csak egy eladott példány állt rendelkezésre, de a holland vevő elképesztően együttműködő volt, sikerült vele megbeszélni, hogy Budapesten vegye át a berendezést, miután azt a hajó helyzetének meghatározásához használták. Az sem jelentett akadályt, hogy Norvégiában a május 30-i nemzeti ünnep miatt pénteken sem dolgoztak. 31-én reggel kezdték el szervezni, aznap estére Budapesten is volt a szonár.

„Mi megpróbáltuk a lehetetlent, iszonyatos volt a sodrás, rátapasztott a létrára a nyomás, alig tudtam elhagyni” – emlékszik vissza a körülményekre. A felderítő merülés után többször is merült még, az egyik áldozatot ő hozta fel a mélyből. A legdrámaibb az volt, amikor a búvár és az egyik áldozat vezetőkötele összegabalyodott. Gábor akkor mentőbúvár segítségét kérte, aki levitt a mélybe egy új vezetőkötelet, amelyet a holttestre erősítettek. Kemény, kétórányi küzdelem volt.

„Nagyon jó volt látni, hogy az első nap bizonytalanságai után az ország több pontjáról érkező emberek milyen segítőkészen és egységet alkotva tudtak a feladatra koncentrálni” – mondja az ezredes, aki a katasztrófa után a vízi műveleteket hangolta össze. A szervezet fennállása óta ez volt az egyik legnagyobb kihívás, amellyel szembe kellett nézniük.

A Szent Flórián volt a búvárok bázisa a Margit hídnál. „Erről az egy hajóról tudnak merülni a búvárok. Korábban rengeteg autót, hajót mentettünk már Budapesten négyszáz centiméter körüli vízállásnál, május végén viszont nagyon magas volt a Duna” – emlékszik vissza a hajóvezető, aki a Clark Ádám úszódaru kísérését tartotta a legizgalmasabb feladatnak, itt ugyanis nagyon szűk helyen kellett átmennie a hatalmas járműnek.

„Mint egy zászló lebegtem a tűzoltóhajó létráján” – mondja a búvár, aki május 31-én kapcsolódott be a mentésbe, és a hajó kiemeléséig a helyszínen volt. Másodikként merült a nagy sodrású és zavaros Dunában. Az egyik merülésnél elakadt a tűzoltóhajó létrájában és az erős sodrás miatt másik búvár sem tudott segítségére sietni. Végül úgy szabadult meg a lebegő pozícióból, hogy elvágta a vezetőkötelet, és felemelkedett a víz felszínére.

„Hatméteres vízállásnál és az ahhoz tartozó erős sodrásnál merülést elrendelni gyilkossági kísérlet, nem pedig felderítő merülés” – ezt mondta, amikor azt kérték, hogy búvárai a baleset utáni napon merüljenek. A tragédia utáni negyedik napra, vasárnapra csökkent annyira a vízszint, hogy a helyszínre vitt profi eszközeikkel tudtak már merülni. A Terrorelhárítási Központ (TEK) rájuk bízta a kiemelés előkészítését. Hétfőn Ádám Tamás, a cég vezetőbúvára találta meg a hajóban az első két áldozatot, megjelölte a helyüket. Az első tetemet a dél-koreai búvárok hozták fel. Az embert próbáló feladat a hajó kiemelése volt. Előtte a hajó ablakait akkorára szűkítették, hogy azokon ne férjenek át a holttestek. A legmegrendítőbb élmény mindenki számára az volt, amikor megtaláltak egy idős hölgyet összeölelkezve a kis unokájával.

„A kihívást az jelentette, hogy ilyen erős sodrású vízben még nem dolgoztunk élesben, gyakorolni is csak áradásmentes vízben tudtunk” – mondja a kutyavezető, aki Adéllal vett részt az áldozatok keresésében.

A Hableány kiemelésénél a geodéziai biztosítás volt a feladata. Kollégáival a szonárméréseket értékelve a búvárok merüléséhez nyújtottak segítséget, valamint a Clark Ádám úszódaru áthaladását modellezték. A visszajelzésekből úgy látja, hogy a mentés során végzett munkájuk nyomán a szakmájuk felértékelődött.

A kiemelés napjáig segítette a dél-koreai kollégáit búvárfelszereléssel, mert az övék nem voltak alkalmasak merülésre a Margit hídnál, nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttük. Annak ellenére tudtak egymással összehangoltan dolgozni, hogy több helyről, a haditengerészettől, a parti őrségtől és tűzoltóságtól kerültek a tragédia helyszínére.

„Ahogy minden jóérzésű ember, én is megrendültem, amikor tudomást szereztem a szerencsétlenségről, és mint rendőr, az volt az első gondolatom, hogyan tudnék segíteni” – mondja az osztályvezető. Kollégáival, elsősorban kegyeleti okokból, lezárták a gyalogosforgalom elől a Margit híd északi oldalát és a rakpart érintett részét. Ugyanakkor azt is biztosítaniuk kellett, hogy a hozzátartozók, és azok, akik meg akartak emlékezni az áldozatokról, meg tudják közelíteni a baleset helyszínét.

Társaival a baleset áldozatait emelték ki a vízből, a holttesteket a rendőrségi csónakokra helyezték. Részt vett az ipari búvárok biztosításában is.

„Amikor Gábor kötele elakadt, megkaptam a parancsot, hogy merüljek, és egy másik kötéllel segítettem a feljutásban. Egyikünk a merülőbúvár, másikunk a mentőbúvár és fordítva, mindig egymás életére vigyázunk” – mondja a búvár. Kollégáját, Kovács Gábort biztosította. Mentőbúvárként a negyedik napon merült alá a nagy sodrású, hideg, mély vízben, akkor vezetőkötelet vitt le, hogy egy áldozatot a felszínre tudjanak hozni. Ez volt élete egyik legkeményebb merülése.

„Hétfőn, a baleset után öt nappal a szonárképek alapján úgy gondoltuk, hogy van némi esély a merülésre, mivel láttunk egy szélárnyékot a hajó mellett. Alámerültem, két holttestet találtam a hajó ablakában, kiemelésig biztosítottam őket a víz alatt” – emlékszik vissza a mentőcsapat tagja, aki vezetőbúvárként dolgozott a katasztrófa helyszínén. A két holttestet dél-koreai és katasztófavédelmis búvárok hozták fel. Az újabb merülésnél talált holttestet – noha nem volt a feladata – ő maga juttatta fel.

„Hosszú volt ez két hét, főleg a kollégáim családtagjai számára, akiknek a támogatása nélkül nem tudtuk volna mindezt végigcsinálni” – mondja az őrvezető, aki előbb gumicsónakból, majd a hajó fedélzetéről vett részt a mentésben. Kollégáival együtt technikai felszereléssel segítették a dél-koreai és magyar búvárokat, fóliával takarták el a holttestek kiemelését.

„Először az tűnt fel, hogy személyes tárgyakat sodor a víz, és egyszer csak megláttam egy embernek látszó valamit a Dunában” – idézi fel a repülés során történteket. „Amíg a vízi rendőrök nem emelték ki, nem is voltunk biztosak benne, hogy egy áldozatot találtunk.”

„A média nyomása hatalmas volt rajtunk. Örülök, hogy időben kiálltunk a rendelkezésünkre álló információkkal az újságírók elé, aztán pedig ezt minden nap megtettük” – mondja az osztályvezető. A médiakezelés szempontjából a legfontosabb eredménynek azt tartja, hogy – hála a hazai és a nemzetközi sajtó hozzáállásának – egyetlen kegyeletsértő képkocka sem jelent meg, még a Hableány kiemeléséről sem, annak ellenére, hogy rengeteg kamera volt a Margit hídon.

A vízsebesség és a búvárra ható erő nagysága életveszélyessé tette a búvárok merülését a tragédia másnapján. Erre a következtetésre jutottak vízügyi szakemberek és a hajómérnök. „Ez olyan lett volna, mintha kétszáz kilométeres szélben akarna valaki dolgozni” – mondja. Az ő másik feladata az volt, hogy háttérszámításokat végezzen a Hableány kiemeléséhez. „Tudtuk, hogy itt csak egyszer lehet próbálkozni” – emlékszik vissza a feladatra, amelyet különleges mérnöki gyakorlatnak tart, hiszen egy sor adat hiányában kellett kiszámolniuk, hogyan emeljék meg a hajót. Némi túlbiztosítással dolgoztak. Négy hevedert használtak, amikor az egyik kicsit elcsúszott és kiderült, hogy a hajótest is megrepedt, megálltak az emeléssel, behúztak egy ötödik kötelet és végül baj nélkül kiemelték a hajót.

Az ezredes a búvárszolgálat, a tűzoltóhajó és a kutyás szolgálat munkáját fogta össze, és gondoskodott a mentéshez szükséges felszerelések helyszínre juttatásáról. A szakember nagy szakmai sikernek tartja, hogy a tűzoltóhajó a helyszínre tudta vezetni a Clark Ádám hajódarut. Úgy látja, hogy a mentés után a hajóstársadalom „nagy hajóként” ismeri el a Flóriánt.

„Megrázó élmény volt, amikor megláttam a Hableány halott kapitányát, mint kolléga szembesültem vele, mi történhet az emberrel” – mondja a hajós. Emeléskor ő felügyeli, irányítja, ellenőrzi a daruzást külső területről. A Duna magas vízállása miatt nem volt könnyű áthaladni a Margit híd alatt. Mentek már alatta korábban, de ez kemény volt. Ilyenkor nehezen fér át a hajó széles kormányállása. Ennyire szűk helyen abból lehet baj, ha a szél, vagy a víz mozgása a maximum egyméteres oldalkilengésnél nagyobb mértékben mozdítja el a hajót. Ezért kellett a segítség, és jól jött, hogy a Szent Flórián tűzoltóhajó be tudott avatkozni, amikor kellett.

„Ez egy óriási koporsó volt” – mondja a búvár, aki többször merült a mentés során az elsüllyedt Hableány sétahajóhoz. A rossz látási viszonyok között – tíz-tizenöt centiméteres volt a látótávolság – a búvároknak jó tájékozódási pontokat jelentettek a Margit híd még a második világháborúból itt maradt roncsai, amiket korábbi merüléseikből ismertek. Többször be kellett mennie a hajó alá, hogy bevezessék a hevedereket a kiemeléshez, de amikor ott volt, nem gondolkodott azon, mi lenne, ha az ötvennyolc tonnás hajó – ami hetven tonnásra hízott a sok iszaptól, mire kiemelték – agyonnyomná. Őt is az ötéves kislány halála rendítette meg legmélyebben. Amikor az ötéves kislányt és a nagymamáját felhozták, mindenki tisztelgett nekik a hajón.

„Lenyűgöző volt látni, hogy mindenki, aki részt vett ebben a munkában – hivatásosok, civilek, szakértők – a feladatát a lehető legmagasabb szinten hajtotta végre, tudta a kötelességét, és segíteni akart” – mondja az alezredes. Szerinte azért volt sikeres a művelet, mert professzionalizmus jellemezte mindenkinek a tevékenységét, a dél-koreai hatóságokkal való együttműködés példaértékű volt, mellőzte a bürokráciát, ennek eredményeként a lehető legrövidebb időn belül közösen tudták azonosítani az áldozatokat. A DVI Hungary csapatának ez volt az első bevetése és egyben szakmai sikere.

A búvárgyakornok két éve tanulja a szakmát, napi szinten merül, ilyen körülmények között ez volt az első éles bevetése. Drótkötelet kellett átfűznie a Hableány sétahajó alatt. „Nagyon rossz volt a hajó aurája” – mondja –, „nem szerettem, amikor hozzá kellett érni. Persze, az ember leküzdi ezt az ellenérzést, mert ott lent a feladatra kell koncentrálni”. Büszke rá, hogy a kollégái bizalmat szavaztak neki, és részt vehetett a mentésben. „Szakmailag nekem eddig ez a csúcs, a number one” – mondja.

„Ehhez hasonló baleset 67 éve történt a Balatonon, tehát ilyen eseménnyel nem is találkozhatott olyan, aki most aktívan részt vett a mentésben” – mondja a tűzoltó főhadnagy. Mentőbúvárként évente többször találkoznak olyan esettel, amikor vízbe fulladt embereket kell megkeresniük, például a Dunában, hasonló körülmények között. Ennek ellenére őket is megrendítette, hogy a hajóról egy kisgyermek holtteste is előkerült, akit egy hozzátartozójával összeölelkezve találtak meg. Csapatával ők emelték ki a vízből az áldozatokat, és adták át őket a vízi rendészeknek, valamint a búvárok háttérbiztosítása volt a feladatuk.

„Aki a rendőrségnél dolgozik, annak mentálisan erősnek kell lennie és ezeket a helyzeteket tudnia kell kezelni, de nem minden nap lát az ember nyolc holttestet letakarva az őrs előtt, ahogy a baleset éjszakáján” – mondja a szolgálatirányító parancsnok. A tragédia után szonárméréseket végeztek a Margit híd közelében, amikor felbukkant egy holttest a Dunában. Ő vitte el a legfiatalabb áldozatot, az ötéves kislányt is.

„Mindenkiben nyomot hagyott, hogy ilyen sok áldozatot követelt a baleset” – mondja a kapitány. Épp a komáromi Duna-híd építésén dolgoztak, de a tragédia másnapján felkereste a helyszínt, mert tudta, hogy feladata lesz ott. Emeltek már ki nagy hajót, de ilyen körülmények között még nem dolgoztak. Nagyra becsüli, hogy mindenki a feladat súlyának megfelelően, a legnagyobb odaadással vett részt a munkában.

„A legnehezebb az volt, amikor a halottat meg kellett mutatni a családtagoknak” – mondja a szakértő, aki részt vett a Hableány áldozatainak azonosításában. „A lelkünket páncélba öntöttük és a feladatot elvégeztük” – teszi hozzá, majd így folytatja: „Amikor a hozzátartozók szembesülnek szerettük tényleges halálával, mély fájdalmuk ismét lelket ad a holttestnek: a vizsgálat tárgyából ismét ember, anya, apa, gyermek, nagyszülő lesz.”

„Alig tudtam a csónakban tartani Lilut, amikor az egyik holttestet jelezte” – mondja az alezredes. Kollégáival ő indult elsőként az eltűntek keresésére. A Lágymányosi hídtól észak felé haladva a kutyáik segítségével három áldozatot sikerült megtalálni. Lilut egyébként Professzor Asszonynak szólítják, és magázódnak vele, elmúlt tízéves, valószínűleg ez volt az utolsó komolyabb bevetése, mert jövőre nyugdíjazzák.

„Reményvesztett és reményteli pillanatok váltották egymást folyamatosan a mentés során” – mondja a főigazgató. A baleset után a helyszínre ment, kollégái a rossz idő ellenére vízre szálltak, de túlélőt már nem találtak. Másnap a TEK kapta feladatul a mentés szervezését, a halottak felkutatását és a roncs kiemelését. „Felemelő dolog volt egy ilyen nagyszerű csapattal dolgozni, részben a saját kollégáimmal, részben a rendőrség és a tűzoltóság szakembereivel, több civil mentőszervezettel és a szakmai tudásukat adó szakemberekkel. A közös cél végül a különböző szervezetektől és különböző szakterületről érkezőket egy nagy csapattá kovácsolta.”